Van egy egyszerű, ám szép borítónk.
Én ennek mindig örülök, de ami fontosabb, hogy van egy remek történet a borító alatt. :)
Kezdjük az adatokkal.
A mű eredetileg 2007-ben jelent meg, Count to Ten címmel. Ez megegyezik a magyar Számolj tízig-gel, ha valakit érdekelnek a címek fordításai. Magyar nyelven (és több mint hatszáz oldallal) az Ulpius-ház adta ki 2011-ben.
tags: gyilkosság, krimi, nyomozás, pszichológia, sorozatgyilkos, tűzoltóság, rendőrség, magyar nyelvű, regény
"Egy, két, otthon légy...
Kilenc, tíz, sírba visz. - kezdi a fülszöveg. És tényleg!
Vigyázz spoiler!
A történetet több szemszögből ismerjük meg, ami nekem nagyon tetszett, mert ettől valahogy teljes lett. Persze így sem sajnálom a gyújtogatót...
Szóval van egy gyújtogatónk, aki bosszút akar állni néhány emberen, mert szerinte ők tehetnek róla, hogy az öccse meghalt. (A végén kiderül, hogy leginkább ő a felelős érte, hiszen ő gyújtotta azt a tüzet amiben meghalt a kissrác.)
Az első tűz az egyik szerinte bűnös család otthonában történik.
A házat annak ellenére felgyújtja/robbantja, hogy a keresett házaspár nincs otthon, csak egy lány, aki a macskát jött megetetni.
Mivel megöli a lányt (lelövi), ezért a tűzoltóságnak be kell vonnia a rendőrséget is az ügybe (ráadásul kiderül a lányról, hogy az apja is rendőr volt).
Így ismerkedünk meg Reed Solliday-vel a chicagói tűzoltóságtól és Mia Mitchell-lel, a rendőrségtől.
Főleg Mia, Reed, egy kisfiú és a gyújtogató oldaláról ismerhetjük meg a sztorit, de néha más szereplő is megosztja érzelmeit és a gondolatait az olvasóval. (Például Reed lánya, egy tanárnő, Mia legjobb barátnője és még néhányan.)
Ahogy az lenni szokott, nem minden a nyomozás körül forog (bár az igaz, hogy sok minden kapcsolódik hozzá). Megismerkedünk a főszereplő páros hátterével is és a történet során több szálnak is a végére érünk (pl. Mia új testvére) a gyújtogatós ügy mellett. Na meg ahogy az lenni szokott a főszereplők is összejönnek.
Ez volt az első Karen Rose könyvem, de megtaláltam benne mindent amit szeretek: izgalmas nyomozást, rejtélyt, humort, egy csipetnyi romantikát ami nem nyomta agyon a sztorit és szerethető karaktereket. Szóval azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy olvasok még az írónőtől.
Azt egy könyv után még korai lenne kijelenteni, hogy új kedvencre találtam, de erősen ebbe az irányba halad. :)
 |
| forrás: deviantart.net |
Helyszín: történetünk A szelek városában, azaz Chicagóban játszódik, de bármelyik másik városba is helyezhette volna őket az írónő, mert nincs benne olyasmi, ami miatt pont Chicagóba kellett játszódnia a sztorinak. (Gondolok itt most valamilyen történelmi háttérre vagy legendára. Pl. St. Louis francia negyede).
Esetleg annyi, hogy ott tényleg jó magas a bűnözési ráta.
Hamár így alakult, íme egy kis wikipedia-infó:
Chicago, becenevén A szelek városa, vagy Szeles város, vagy Chi-town az Amerikai Egyesült Államok harmadik legnépesebb városa, a Nagy-tavak egyikének, a Michigan-tónak a partján fekszik, Illinois államban.
Nagyon szeretek idézni, ezért ide is hoztam a könyvből:
Mia felmutatta a jelvényét az ápolónőnek.
– Abe Reaganhoz jöttem látogatóba.
– Vége a látogatási időnek, asszonyom.
– Azért jöttem, hogy megbeszéljük Reagan nyomozó lőtt sebét. Nyomra bukkantunk.
A nővér az egyik oldalon beszívta az arcát.
– Aha. Mi van a zacskóban, nyomozó?
Mia lenézett a barna papírzacskóra, amelyben baklava lapult, Abe egyik kedvence. Aztán fölnézett, és rezzenéstelen arccal közölte:
– Rendőrségi fotók.
A nővér bólintott, belement a játékba.
– A folyosó vége előtt a harmadik ajtó. Mondja meg neki, hogy ha a vérnyomása felmegy attól, hogy megette azokat a rendőrségi fotókat, akkor este a leghosszabb tűmmel látogatom meg.
– Apám, maguk kegyetlenek – dünnyögte Mia, és hallotta, ahogy a háta mögött a nővér kuncog.
Haragját a tökéletesen elrendezett asztala felé irányította.
– Basszus, így nem tudok dolgozni! – Egy mozdulattal ledöntötte a mappakupacot, és széttúrta az asztalán lévő dolgokat. – Most jó. Ha Stacy hozzányúlt a fiókomban a Pop-Tartshoz, akkor neki annyi. – De a vésztartaléka érintetlen volt. – Jó, életben hagyom.
– Szerintem végzésre lesz szükségünk. Majd én elintézem.
Reed elégedetten mosolygott.
– Én meg szólok dr. Bixbynek, hogy még maradunk egy kicsit.
Mia elsétált, és kinyitotta a mobilját.
– Basszus, mindig neked jut a vidámabb része.
– Melyik a gondnok?
– Az ott – mondta Petty. – Magas, nagydarab pasas abban a szőrös rózsaszín papucsban.
– Mia, az utolsó két órában olyan elutasítón viselkedtél velem. Készen vagyok hason csúszni előtted.
Mia szája fölfelé kunkorodott.
– Csak odafelé viselkedtem úgy. Visszafelé csak gondolkodtam. De egy kis hason csúszás nem fog megártani.
Reed fölsóhajtott.
– Direkt bosszantottad föl Secrestet. Erre nem volt szükség.
Elvigyorodott.
– De olyan jólesett.
– A kezem között volt – mondta összeszorított foggal– Basszus. Majdnem elkaptam.
– A „majdnem" csak a kézigránát és a lópatkó esetében számít – mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése